Szentháromság szobor – Extra

Szentháromság szobor

Bár a sétán a Szentháromság szoborról nem esett szó, a pestis utóéletéhez, az emlékezéshez szervesen kapcsolódik, mi sem hagyhattuk ki a felsorolásból. Elsőként Juhász István írását ajánljuk, ami az építés körülményeit, az építő személyét veszi górcső alá:

Szerte az országban, városaink és falvaink tereit vagy utcáit segítőszenteket és vértanúkat ábrázoló fogadalmi emlékek díszítik. Egyes helyeken művészi színvonalú, másutt bájosan naív megfogalmazású szobrászati műveket találunk. Közterületeken való létesítésük a török uralom megszűnése után vált szokássá. Először csak elvétve, s elsősorban gazdag mecénások vagy kegyurak megrendelései alapján készültek. Majd az 1709-11 közötti országos pestisjárvány után már általánossá váltak, s legtöbbször adakozásból, vagy a községi-városi forrásokból valósultak meg.
Létesítésüknek célja a bajbajutottak fogadalmának beváltása és a sors újabb csapásainak elhárítása volt.
A mai járókelőknek már úgy tűnik, hogy ezek a szobrászati művek csupán az elmúlt századok hitéletének dokumentumai.
Van olyan település, ahol a most élők emlékezete már nem is sejti, hogy a naponta látott utcai vagy főtéri szobor évszázadokkal ezelőtt elhalt elődök félelmetes tragédiájáról is tudósít. Lehet, hogy egyes helyeken még tisztán feldereng valami a katasztrofális múltból, másutt viszont még a töredékesen élő ismeretanyag is csak elferdítve bukkan elő, ha a fogadalmi emlékek eredetéről esik szó.
Közegészségügyünk mai színvonala mellett egy-egy kontinensre kiható pusztító járványról már alig érkezik hozzánk tudósítás. Ázsia vagy Afrika elmaradott népeinél és primitív körülmények között élő törzseinél ennek ellenére még előfordulhatnak nagyobb emberáldozatot kívánó fertőzéses megbetegedések, de a pestisről már egyáltalán nem, a koleráról pedig csak elvétve hallhat valamint a ma élő nemzedék. Rettenetes pusztításuk emlékét elfakult írások őrzik a levéltárakban, másutt a temetői kőtárak ritka érdekességű darabjai között helyenként „pestises” sírkövek is előfordulnak, mégis a fogadalmi emlékek vagy „pestis oszlop”-ok idézik fel leginkább döbbenetes módon az emberiség egykori rémeit. Ilyen „pestis oszlop” a kecskeméti színház előtt álló szentháromság szobor is, amely már 238 éve dacol a pusztító idővel. (…)

Ma már ezt a 238 éves emlékszobrot általában a Szt. Háromság kultusz dokumentumának tekintik, pedig a Lestár tér felőli kronosztikon magyarra fordított szövege pontos felvilágosítást ad és egyben kifejezésre juttatja a szobor fogadalmi emlék jellegét is.
„Kecskemét mezőváros lakosai kegyes fogadalomból emeltették a ragályos dögvésztől megmenekülésük emlékére.”
A feliratban a római számoknak is megfelelő betűk magasabbak a többinél, s ezeket összeadva kapjuk meg az 1742-es évszámot, a szobor felállításának idejét.
Ez a kőbe vésett üzenet egyértelműen arra utal, hogy a pestisnek ezt a monumentális emlékét vallásfelekezetre való tekintet nélkül, a város lakosai állították. Nem cáfolja ezt az állítást a szobor színház felőli emléktáblájának szövege sem. „Annak az évnek emlékére, igazságos szent Isten vedd kegyesen tieidnek kegyes fogadalmát, s egek hatalmas királya, távolítsd el tőlünk a mirigyhalált.”
A szobor harmadik oldalába beépített tábla szövege is a város egész lakosságát nevezi meg építtetőként: „Abban az évben állította neked Krisztus ezt az emlékszobrot az áhitatos keresztény nép, midőn esedezésére csodaszerűleg életben megtartottad.”
Ezek a szövegek kétségtelenül általánosítanak, mert építtetőként „Kecskemét mezőváros lakosait” és a „keresztény nép”-et említik, bár a fogadalmi emléken levő Szt. Háromság szoborcsoport Mária és a szentek mégis arra utalnak, hogy a szobrot kifejezetten a katolikus hívek buzgósága és anyagi áldozata hozhatta létre. Kizártnak kell tekintenünk, hogy a szentek tiszteletének tagadása mellett a református lakosság áldozatot hozott volna ezért a szoborért.
Ezt támasztja alá az is, hogy a kőfaragó munka számláját a római katolikus egyház okmányai között találtuk meg.
Tervezőjéről és a művészi kőfaragó munka mesteréről még a legutóbbi években sem tudtunk semmit. Helytörténeti kutatásaink során a r. k. egyház okiratai között elfekvő fizetési jegyzék szerint Conti Lipót Antal kőfaragónak, 1742. november 30-án 2000 frt-ot fizettek. Bár ebből az okmányból nem tűnik ki, hogy elődeink mire áldozták ezt a hatalmas összeget, de a számla más adatok összevetése után mégis a Szt. Háromság szoborra terelte a figyelmet. Zavarta a tisztánlátást a városháza és a piarista templom erre az időre eső építése is, ahol szintén jelentős kőfaragó munka merült fel. Kutatásaink során azonban tisztázódott, hogy a városháza építésekor vezetett számadási könykönyvben 1747 április 8-án jegyezték fel a „Pesten lakos Konti Antal kőfaragónak a városházához szükséges 14 ablak kövekért és 3 ajtó ragasztókért fizetett 71 tallért.” A piaristák „Historia Domus”ában is csak később, 1748-ban rögzítették Conti Lipót templomkapun és oltárlépcsőn végzett 70 Ft-os munkáját, amely más adatok szerint 1745—1747 között készült. Ezek hihetően igazolják, hogy az 1742-ben kifizetett 2000 Ft-os kőfaragó munka kizárólag a Szt. Háromság szoborra vonatkozhat.
Felmerült kétségeink eloszlatásához jelentősen hozzájárult a szobor eredeti tervének megtalálása is, amelyre a magisztrátus valamelyik tagja alábbiakat írta: „Ezen definiatió szerint való Statuára fundum Conceptum nosztrum megalkudtunk in (summa) 2000 id ist kétezer forintokba, hogy a jövő esztendőbe 1742 in auerti (?) aprili circa fistum St. Georgy föl is állíthassa Kecskemét városába előre foglalót adtunk (summa 400 azaz négyszáz forintokat. 1741. május 25.”
Miután az eredeti rajzra írt szövegben szereplő összeg megegyezik az 1742 novemberében Continak kifizetett összeggel, ezért írhattuk fel 1959-ben a műemléket megjelölő kőtáblára, hogy a szobor Conti Lipót Antal munkája.
A szobor építéstörténetére vonatkozóan értékes adatot találhatunk a volt ferencrendi szerzetesek Historia Domusában. Ez a megfakult okmány az 1743-as év fontosabb eseményei között arról tudósít, hogy június 22-én Páter Várkonyi Jeremiás házfőnök vezetésével felszentelték a kolostor előtt felépített új Szentháromság szobrot.
A magyar barokk szobrászat Kecskeméten álló emlékének mestere 1708. december 17-én született Sopronban. Művészetének első alapelemeit édesapjától, Conti Péter Antal luganói származású, szintén Sopronban működő stukkószobrásztól tanulhatta. Mint kőfaragó — 5 évi tanulás után — 1726-ban szabadult fel Eysenkölbel Lőrinc mesternél. Főleg Pesten dolgozott, ahol 1733-ban kapott polgárjogot. Feladatot vállalt a klarisszák pesti zárdájának építésénél, majd 1736-tól Thenny János szobrásszal összedolgozva az invalidusok hatalmas épületegyüttesén (mai városháza) tevékenykedett. Jelentős kőfaragó munkát végzett a tabáni Szt. Katalin templomban is.
Pályafutását — alkotó életének számtalan emlékét hátrahagyva — 65 éves korában, 1773. január 15-én fejezte be, amelynek utolsó útja a belvárosi templom kriptájába vezetett. Nevét a pesti József-város egyik utcájával örökítette meg a nagyszerű életműért hálás főváros. Ez az utca korábban, Conti telkeinek emlékét őrizte kb. 150 éven át. (Ma VIII. ker. Tolnai Lajos utca.)
A szobrászati mű kompozíciós megfogalmazását az a követelmény alakította ki, hogy néhány jellegzetes, a megrendelők által is jól ismert segítő szent majdnem embernagyságú alakja kiemelt helyen legyen megjelenítve. Ezek galériáját még a kései középkor kultuszhalmozásba merülő félelemérzete állította össze, olyan megfontolás mellett, hogy soraikban legkülönfélébb bajokra meg lehessen találni a mindenkit meghallgató patrónust.
1740 után az életben maradottak ezek közül választották ki Szt. Rókust, Szt. Sebestyént, Szt. Rozáliát, Szeráfi Szent Ferencet és Szent István vértanút, hogy szobraikat a főhelyen és a frontális részen helyeztessék el a kőfaragóval.
Sebestyént, a Diocletianus-kori római tisztet ez a fogadalmi emlék is megnyilazva ábrázolja, ahol a nyilak általában minden testi bajnak szimbólumai. A XV. század óta pestises időkben is kérték pártfogását a bajbajutottak.
Voltak, akik a pestis öldöklése alatt Szt. Rókushoz, a legismertebb ún. pestises szenthez folyamodtak, aki a legenda szerint az egykori montpellieri kormányzó fia, az olasz pestiskórházak ápolója maga is megkapta a betegséget. S hogy származásánál fogva megkülönböztetett segítséggel ne térhessen ki a sors csapása alól, kivánszorgott egy közeli erdőbe és várta a halált. Itt talált rá a legendás vadászkutya, amely gyógyulásig gondoskodott élelmezéséről. Ezért ábrázolják a szájában cipót tartó kutyával.
Sem Szeráfi Szent Ferenc, sem Szent István vértanú nem pestises szent, mégis könnyű megfesteni, hogyan kerülhettek a Szentháromság szobor főhelyére.
Szeráfi Szent Ferenc nem más, mint a ferencrend alapítója, más néven Assisi Szent Ferenc. Miután Kecskeméten a róm. kat. egyházközség élén 1647-től 1772-ig ferencesrendi szerzetesek álltak, ezért a szobor megvalósításának szervezői, rendjük alapítójának megjelenítéséhez feltétlenül ragaszkodtak.
A megkövezett Szent István, mint az Újszövetség első vértanúja, a kőfaragók, a parittyások, a szabók, a takácsok és a kádárok védőszentje. Alakjának a szobor főhelyén való megjelenítését egyaránt kérhette Conti, a kőfaragó mester, s az is lehet, hogy a helyi céhbeli szabók, takácsok és kádárok ragaszkodtak hozzá.
A szobor főhelye az oszlop nem egészen felemagasságban van, melyet a háromszögletű talpazat barokk szeszélyességű csigavonalai támasztanak alá. Innen szökik a magasba az egyre keskenyedő háromszög keresztmetszetű obelisz, amelynek tetején akantusz levelekből képzett oszlopfejen a Szentháromság szoborcsoport látható.
Bár nem központi helyre, de mégis a főhomlokzatra került, a pestises szentek közé tartozó Szt. Rozália, akinek barlangban ábrázolt alakját a talpazatból kiülő oltárasztal alatt helyezte el a művész. Kultusza a XVII. században fellépő pestis járványok óta lett általános. Egyháztörténeti munkák szerint Rozáliában a XII. században élt Simibaldus gróf remeteségbe vonult leányát tisztelik, akinek csontjait egy palermó feletti barlangban találták meg, halála után ötszáz évvel.
A barokk művészetnek általában a nyugtalanság érzését keltő vonása ennél az alkotásnál is kitűnik. Itt sem találhatók sima nyugodt felületek. A felhők közül kikandikáló angyalfejek és egyéb motívumok a felület mozgalmasságát fokozzák. Megtalálhatók itt is a bárok ízlés elmaradhatatlan figurái a kis puttók, amelyek ion volutákon ülve, a kivilágítás kékfényű lámpáit, vagy Mária felett lebegve a „mennyország királynőjének” koronáját tartják. Ugyanez a játékosság figyelhető meg az obeliszk középmagasságában földgömbön álló csillagkoszorús Mária alaknál is. Itt a földgömbön csúszó kígyó szimbolikus értelemben a világ népeit megtizedelő járványokat, vagy a mindig pusztító szándékkal közeledő gonosz szellemet idézi.
Városunk érdekes szobrászati emlékét szabályos nyolcszög alakú ballusztersor veszi körül, amelynek sarokpilléreit egy-egy szent alakja díszíti. Ezek szinte benépesítik a szobor környékét és úgy tűnik, hogy nagy számuk az egykori megrendelők gazdasági helyzetére is rávilágít. Ide állította a megrendelők kívánsága Szt. Pált, Szt. Pétert, Keresztelő Szt. Jánost, Szt. Antalt, Xavéri Szt. Ferencet, Nepomuki Szt. Jánost, Szt. Imrét és Szt. Flóriánt.

Kutatásaink során megkíséreltük a kecskeméti Szentháromság szobrot az ország néhány pestises oszlopával összehasonlítani. Azt kerestük, hogy találunk-e hasonlót, vagy legalább is rokon vonásokat hordozó másik emlékművet. Úgy ítéljük meg, hogy kompozíciós felfogásában s főleg részletképzéseiben legközelebb áll az Árpád-híd építésekor, a mai Korvin Ottó térről lebontott Szentháromság szoborhoz. Különösen szembetűnő a földgömbön álló csillagkoszorús Mária-szobor, s a fölötte lebegő, koronát tartó puttóalakok. Érdekessége még a kiscelli múzeumba, valamint a volt Zichy kastély udvarán elhelyezett Szentháromság szobornak, hogy a kecskemétivel egyidőben készült. Valószínűleg érdemes lenne a két alkotás stíluskritikai összehasonlítása, mert elképzelhető, hogy az ismeretlen alkotóban Conti Lipót Antalt lehetne felismerni.
Nem sokat tudunk a fogadalmi emlék viszonttagságáról. Igaz, hogy tűzvész nem rongálhatta, bár a pusztító idő mellett egy másik ellensége is többször megtalálható volt a szobor körül; maga az ember. A nagytemplom építésének számadási könyvébe 1786. május 29-én azt jegyezték be, hogy éjjel, az egyébként a példásan egymás mellett élő felekezetek szélsőséges elemei közötti leszámoláskor a szobrot is megrongálták. Kijavítását Fischer Boldizsár az épülő nagytemplom pallérja végezte el 122 forintért. Valószínű, hogy a külső szobrokat és a ballaszter-sort is összetörhették, mert Mayer pesti kőfaragótól is kellett faragott köveket beszerezni. Erre az eseményre vonatkozóan 1786. október 21-én azt jegyzi fel a volt ferences „Háztörténet”, hogy a megtartott vizsgálat után három katona ellen emeltek vádat a rongálásokért.
Ugyanebből a forrásból tudjuk, hogy 1824. július 28-án néhány rosszakaratú ember az éjszaka leple alatt több szobrot megcsonkított a fogadalmi emléket körülvevő ballasztersoron.
Ugyanilyen káros a szobor állagára a hanyagság és a nemtörődömség is. A karbantartás hiánya, a kőkonzerválás elmulasztása már gondokat okozott 1839-ben is. Főleg anyagiak hiánya miatt nehezen akadt gazdája a restaurálásnak, míg végre Ferenczy Móric a város első levéltárosa házankénti gyűjtéssel teremtette elő az anyagi fedezetet. Alig telt el 30 év, 1869-ben Hornyik János a Kecskeméti Lapok hasábjain már ismét szenvedélyesen ostorozza a nemtörődömséget, amelynek következtében összeomlás előtt állt ez a nagyértékű alkotás.

Arról is tudunk, hogy 1891-ben Juhász István és neje Kovács Eszter, valamint Labanc Imre saját költségükön végeztették el a szobor felújítását, amely 3794 forintos áldozatot jelentett. A szobrász és kőfaragó munkák mestere ez alkalommal Jablonszky Vince budapesti kőfaragó volt. Az ő nagylelkűségük tette lehetővé, hogy barokk szobrászatunknak ez a monumentális alkotása még napjainkban is áll. Nincsenek adataink arról, hogy 1891 után mikor végeztek rajta állagmegóvási munkát.
Helyi lapjainkból ismerjük azt az elhatározást, hogy 1939-ben a nagytemplom előtti térre akarták áthelyezni, de a szándékot 60 ezer pengő hiánya megakadályozta.
Egészen 1972-ig elszomorító látványt nyújtott a szobor különösen tagozatainak letöredezéseivel, illesztéseinek meglazulásával és köveinek elmállásával. Az a körülmény is veszélyeztette állagát, hogy a színház építése után elvégzett tereprendezéssel lefolyástalan mélyedésbe került és süllyedni kezdett.
Teljes helyreállítására az Országos Műemléki Felügyelőség megbízása alapján 1972— 74-ben került sor. A munkát a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat Műemlékrestauráló Csoportja végezte Molnár Jenő szobrászművész, művészeti vezető és Makai György szobrászművész irányításával.
A kőkonzerválás „mészvízzel”, az elmállott illetve a hiányzó részek pótlása „görömbei” eljárással történt. Megoldották a szobor szűkebb környezetének csapadékvíz elvezetését is.
Azóta felújítva, barokk szépségében emlékeztet a város múltjára.

Juhász István

IRODALOM
Emlékkönyv Hornyik János halálának félévszázados évfordulójára. Szerkesztette: Dr. Garzó József 1935.
Hornyik János: Kecskemét város gazdasági fejlődésének története. Kecskemét 1927.
Entz Géza, Genthon István, Szappanos Jenő: Kecskemét.
(Városképek — Műemlékek.) Műszaki Könyvkiadó 1961. Schoen Arnold: A Budapesti Központi Városháza. Budapest 1930.
Magyarország története. Szerkesztette: Molnár Erik főszerkesztő. Gondolat Könyvkiadó Budapest 1964.
Pallas Nagy Lexikon XIII. kötet. Pallas 1896. Új Magyar Lexikon V. kötet 416. oldal. Dr. Szentgyörgyi András: A kecskeméti piarista templom és rendház története (kézirat).
A helyi ferencesek „Historia Domusa” (latinból fordította Kiss Pál.)
Bács-Kiskun megye múltjából II. kötet. Kecskemét, 1979. 202—204. oldal.
Hornyik János: Kecskemét város története. Kecskemét, 1861. II. kötet 219. oldal.
Dr. Réti Endre: A gyógyító ember. Budapest, 1963. 76. oldal. Magyarországi művészettörténet I. kötet 378—382. old.
(Szerkesztette: Dercsényi Dezső Bp. 1956.)
Budapest Műemlékei II. Akadémiai Kiadó Budapest, 1962. Irta: Horler Miklós 508—509. oldal.